Tényleg a pénz nyert BL-t a Manchester Citynek? Ugyan!

„Öt évvel ezelőttig azt se tudtam, hogy Manchesternek két csapata van.”

Ez az idézet Dani Alvestől származik, attól a brazil futballistától, aki jelen pillanatban Lionel Messivel egyetemben a focitörténet legtöbb trófeájával rendelkezik. Oké, mondjuk Messivel ellentétben ő nem az amerikai profiligában, hanem a börtönválogatottban rúgja a bőrt. A fenti mondatot 2014-ben hallhattuk tőle, amikor a Barcelonával éppen a Manchester City ellen készültek, így nyilván van benne egy jó adag szurkálódás, viszont azt is ki lehet olvasni belőle, hogy 1880-as alapítása és hosszú, gazdag történelme ellenére messze nem volt olyan sikeres, mint a városi rivális Manchester United.

Ne maradj le cikkeinkről, like-olj minket a Facebookon is!

Követem!

forrás: Hulton Archive/Getty Images

A Manchester City első FA-kupagyőztes csapata. Az 1904-es döntőben Billy Meredith góljával győzték le a Bolton Wandererst

A teljes igazsághoz tartozik amúgy, hogy a városnak nyilván nemcsak ez a két csapata van, de ismerni legfeljebb még egy harmadikat ismerünk. Az FC United of Manchestert a csalódott United-szurkolók hozták létre a Glazer-család 2005-ös hatalomátvételekor.

Az élvonal oszlopos tagjai

A Manchester City ezen a néven 1894 óta létezik, de a történetét nem eddig, hanem 1880-ig vezethetjük vissza, akkor alakult a St. Mark's, amely 1887-től Ardwick Association Football Clubként működött tovább, ebből lett a City, az újabb névváltozással együtt rendszeresítették az égszínkék szerelést is. A Football League-nek 1892 óta tagjai, és a mindenkori angol élvonalban is szinte kirobbanthatatlan szereplőnek számítottak, még ha nem is a legeredményesebbnek.

Első jelentős trófeájukat 1904-ben nyerték, ez egy FA-kupa volt, amiből további hármat hódítottak el az arab befektetők érkeztéig, bajnoki címet pedig 1937-ben és 1968-ban, azaz jóval a Premier League-éra előtt tudtak csak ünnepelni. Nemzetközi szinten az 1970-es Kupagyőztesek Európa-kupája volt az egyetlen említésre méltó eredményük. Viszont egészen 1998-ig nem estek ki a legmagasabb osztályból. Akkor is csak egyetlen ponton múlt, és 2001-es visszajutásuk óta ismét stabilan ott vannak a PL-ben.

Manchester két jelentős klubja között igen éles a rivalizálás, még ha a United azért jóval sikeresebb is. Emlékezetes pillanat, amikor egy városi derbin, a játékoskijáróban az MU kapitánya, Gary Neville nem volt hajlandó kezet rázni egykori csapattársával, az arrafelé szintén klublegendának számító Peter Schmeichellel, aki akkor már a másik oldalon játszott.

Manszúr sejk színre lép

Ez a városi rivalizálás is új szintre lépett, sőt a Manchester City megítélése összességében is nagyot változott, amikor megjött az arab pénz az egyesülethez. Manszúr sejk az Abu Dhabi United Groupon keresztül 2008-ban fektetett be komolyabban a Citybe, amitől nyilván nem lett túl népszerű a klub sem Angliában, sem Európában. Ez nem is meglepő, nagyjából ugyanez a sorsa minden csapatnak, amelyekbe akár közel-keleti, akár máshonnan érkező nagybefektetők pumpálják a pénzt.

forrás: Francois Nel/Getty Images

Manszúr sejk a lelátón az Al-Ain elleni meccsen

Van is ebben valami, ugyanis egyrészt sokan az európai futballt féltik, attól tartanak, hogy ezek az üzletemberek a végtelen pénzükkel játszóteret csinálnak, ami felborít mindent, megváltoztatja azt a focit, amit eddig ismertünk és szerettünk. Mások meg simán csak saját érdekeiket féltik. Még hangosabbak a kritikusok, ha egy nemrég alapított vagy kevésbé sikeres gárdát kezdenek tolni. Valamennyi igazsága mindenkinek van, de ha belegondolunk, azért a Real Madridnak is van mit a tejbe aprítania, nem éppen az olcsó üzletek és a színtisztán saját nevelésű játékosok tették azzá, ami, még ha azért ez utóbbiban sem nevezhetők gyengének.

Tehát szerintem a kulcs, hogy lehet ezt csinálni elszabadult bontógolyóként is, amikor mindent és mindenkit megveszünk, aki egy egyeneset tud a labdába rúgni, és lehet okosan, tudatosan építkezve is. A Man Citynél érzésem szerint mindkettőre volt példa az elmúlt másfél évtizedben, de a csúcsra az utóbbival értek fel.

Ami a Manchester Citynek sikerült, az a Paris Saint-Germainnek nem:

De hogy csinálta a City?

Amikor pénz áll a házhoz, reális kockázat, hogy az új tulajdonos, vagy akár az elnök, akár maga a menedzser esztelen költekezésbe kezd, mintha a gyereknek nyomnánk a kezébe egy tízezrest az édességbolt bejáratánál. A Manchester City sem kispályázott az elején, demonstrálták tőkeerejüket Robinhóval, de vele kábé egyszerre szerezték meg Jót, Nigel de Jongot, a Chelsea-től Wayne Bridge-et és Shaun Wright-Philipset. Megállás a folytatásban sem nagyon volt, a teljesség igénye nélkül szerződtették Carlos Tévezt, Emmanuel Adebayort, Kolo Tourét és Yaya Tourét, Edin Dzekót, Mario Balotellit, David Silvát, Sergio Agüerót.

forrás: Dave Thompson/PA Images/Getty Images

Robinho egy új korszak első igazolásainak egyike volt

A nagy nevek közt voltak, akik végül teljes homálynak bizonyultak, nagyot buktak Angliában, de közben azért nagyon okos igazolások is előfordultak, vagyis kevésbé jól csengő neveket, de annál szorgalmasabb és fontosabb játékosokat csábítottak el.

Hogy a mostani triplázás szempontjából kulcsfontosságú transzfereket is említsük, például Kevin de Bruyne 2015-ben, Ilkay Gündogan egy évvel később, Ederson újabb egy szezonnal utánuk jött, a győztes gólt jegyző Rodri 2019-ben, Erling Haalandnak pedig ez az első idénye náluk. Azzal semmiképpen sem vádolhatjuk őket, hogy zavarba ejtően sok saját nevelésű sportolót foglalkoztatnának.

A Guardiola-faktor

A sikerek viszonylag gyorsan jöttek: ha 2008-tól számítjuk az új korszakot, akkor a 2011-es FA-kupa, majd az oly sok év után 2012-ben végre ismét elhódított bajnoki arany elég hamar megvolt, 2014-ben a duplázás (Premier League és Ligakupa) is összejött. Ami a Paris Saint-Germainnel szembetűnően ellentétes: mintha itt hagynák dolgozni az edzőt. Oké, Mark Hughes nem volt sokáig a Citynél, másfél év jutott neki, ám az első sikerek kovácsa, az olasz Roberto Mancini 2009 végétől 2013-ig irányította a gárdát, Manuel Pellegrini majdnem kereken három évig, Pep Guardiola pedig hetedik évadát tölti. Rajtuk kívül Brian Kiddnek jutott két meccs megbízottként tíz évvel ezelőtt. Márpedig ha egy jó szakembernek időt és pénzt is adnak, abból jó dolgok sülhetnek ki.

forrás: Michael Regan/Getty Images

Pep Guardiola a bajnoki trófeával

Régen elég sokat vitatkoztunk barátokkal arról, hogy Guardiola mennyire jó edző. Oké, az alapvetés, hogy ilyen eredményekkel rossz nem lehet, de mégis ott motoszkál az egyszeri szurkoló fejében, hogy a Barcelonát Frank Rijkaardtól vette át, aki előtte már megnyerte a BL-t velük, a Bayern München meg eleve a magasan legmeghatározóbb német csapat, na meg a Cityhez is akkor írt alá, amikor elég komoly keret állt a rendelkezésére egy felfelé ívelő klubnál.

Az igazság viszont minden bizonnyal az, hogy Guardiola egy jó csapathoz is hozzá tud tenni olyan pluszt, amitől az igazán győztes csapat lesz. Ráadásul az őt körülvevő stábbal is jól összeszoktak már. Mostani asszisztense, Rodolfo Borrell azóta van a Citynél, amióta főnöke, korábban sokat dolgozott a Barca utánpótlásában. Lorenzo Buenaventurával, az erőnléti edzővel nemcsak ott, hanem a Bayernnél is együtt tevékenykedtek, ahogy a videóelemző Carles Plancharttal, és Txiki Begiristain sportigazgatónak is barcelonai múltja van. A futball nem one-man-show.

Miért pont most sikerült?

Amikor Guardiola átvette a Cityt, épp olyan szakaszban volt a csapat, amikor az addigi lendület mintha megtört volna. Annyira sikerült felrázni, hogy hét szezonból jött öt bajnoki cím, 2 FA-kupa, 4 Ligakupa, 2 Community Shield. A nagy álom viszont egyértelműen az európai áttörés, a Bajnokok Ligája megnyerése volt. Tavalyelőtt a döntő már összejött, ám ott némi meglepetésre a Chelsea ellen hoppon maradtak.

forrás: Susan Vera/Getty Images

2021-ben nem jött össze, az angol házi döntő végén a Chelsea örülhetett

Idén egy magabiztosan, veretlenül lehozott csoportkör után olyan lazán verték agyon Szoboszlai Dominikék Lipcséjét, mintha az utcák-terek bajnokságán a végzős gimisek hengereltek volna a negyedik elemisek ellen. Persze jöttek azok a hangok, hogy majd a másik német csapat, a Bayern megmutatja – hát nem, a hazai 3-0 elég sima volt, ennél csak az volt egyértelműbb, egyben talán fájóbb is sokaknak, amikor a címvédő Real Madridot söpörték le 4-0-ra. Olyan formában játszottak, hogy nehéz volt elképzelni, bárki is megállíthatná őket. De egy magasra tartott mutató ujj azért akadt: az egyenes kieséses szakasz mindhárom párharcán csak otthon tudtak ennyire meggyőzően dózerolni, idegenben három 1-1-et mutatott az eredménylista.

Nem a győzelem volt a meglepő

A fináléra aztán az olasz Internazionalét dobta a gép, azt az Intert, amely a csoportban a Bayerntől oda-vissza kapott ki, és amely hazája bajnokságában a győztes Napolitól 18 ponttal lemaradva lett bronzérmes. A BL-döntőre ellenben Olasz Kupa-sikerrel hangolt. Saját szurkolóin kívül jórészt mindenki esélytelennek, outsidernek tartotta a milánói alakulatot, így tehát nem is a Man City 1-0-s győzelme jelentette a meglepetést, hanem az, ahogyan az Inter játszott. Végig tökéletesen meccsben voltak, sőt bizonyos időszakokban veszélyesebbnek is tűntek. Di Marcónak volt egy olyan fejese, amiből talán bármi lehetett volna, ha nincs útban a csapattárs, Lukaku, és még az utolsó másodpercekben is bravúrt kellett bemutatnia Edersonnak.

forrás: Alex Grimm/Getty Images

Az interes Di Marco első fejese a lécen, a második Lukaku lábán csattant. De Ederson is nagyokat védett

Mindez viszont már nem lesz benne a BL történelemkönyvében, csupán az, hogy Manchester City – Internazionale 1-0. És ha az egész szezon teljesítményét nézzük, nagyon is megérdemelt a City sikere, legtöbbször igen domináns támadófutballt játszottak, azzal sem gyanúsíthatjuk őket, hogy könnyű ágra kerültek volna, mert igazán komoly ellenfeleket vertek ki. A Premier League-ben ugyan nagyon sokáig az Arsenalnak állt a zászló, végül Guardioláék bírták jobban erővel, lendülettel. Mindössze a nyolcadik olyan klub lettek Európában, amely triplázni tudott (hazai bajnokság, kupa és BEK/BL).

A nyerő emberek

Egy ilyen szezon után igen erős olyan címeket olvasni akár a hazai sajtóban is, hogy például Erling Haaland hogy beégett, és hogy a csapattársai mentették meg. Való igaz, hogy sem az elődöntőkben, sem a fináléban nem rúgott gólt, utóbbi meccsen azt hiszem, ha két valamire való helyzete volt, amúgy a tíz éve még a rákot legyőző Francesco Acerbi többnyire zsebre rakta. De az ilyen kijelentések akkor is nevetségesek, és csak hangulatkeltésre jók. Egyrészt, ha egy ilyen stílusú center a kaput nem is veszi be, attól még birkózhat akkorát, és kötheti le a védők figyelmét annyira, hogy a társaknak több terület jusson. A győztes gólt legfeljebb más lövi be. Másfelől meg 53 meccsen csak sikerült neki 52-szer megzörgetni a hálót, a BL-ben éppenséggel 11 találkozón 12 gólt jegyez. A futball, ugye, nem one-man-show.

forrás: Marc Atkins/Getty Images

Erling Haaland lenyűgöző szezont futott, még ha a BL véghajrájában nem is az ő góljai hozták a sikereket

Nálam a City idei nyerő embere volt ő is, de rajta kívül az a Rodri, aki végül góljával eldöntötte a BL-finálét. Az a Kevin de Bruyne is, akit ugyan le kellett cserélni sérülése miatt, de 10 gólja mellett összesen 31 gólpasszt osztott ki, a Real elleni elődöntőn elképesztő rakétát küldött a madridi kapuba. Az az Ilkay Gündogan, aki szintén nem ragyogott annyira Isztambulban, de csapatkapitányként sokszor éppen akkor tette hozzá a maga pluszát, amikor a legjobban kellett, így a bajnoki hajrában is. Az az Ederson, aki az Inter elleni utolsó másodpercekben is észnél volt. Lehetne még sorolni, de ez a Manchester City csapatként volt brutál erős, a kispadja is elég hosszú ahhoz, hogy mindig legyen, aki bevetésre vár, ha a társnak nem megy. A foci ugyanis nem one-man-show.